elindult.

Repülni kezdett. Valami felé, ami olyan volt, mint a Hold, csak sokkal nagyobb, sokkal puhább, sokkal nedvesebb, sokkal élettelibb, és sokkal izgalmasabb. De mivel nem tudta pontosan hová is készül, jó sok mindent belepakolt a bőröndjébe. Sok emléket, sok élményt, sok félelmet. Ezekből kell majd az útja során szelektálni. Először le kell vetkőznie a sok félelmét, amit szépen lassan növesztgetett maga köré, egyfajta burokként. A belsejébe már nem nagyon engedett be senkit ez ideje. Ha mégis, akkor ezt csúnyán kellett kidobnia, és szakadást jó sokáig kellett foltozgatni, hogy ne látszódjon meg a helye.

Ezután új élményekkel kell felülírnia a régieket, és ez sem fogja majd terhelni a lelkét.

És végül a sok-sok emléken kell majd túltennie magát. Ezek az emlékek egyszerre jók, és fájnak is, mert nem hozhatók vissza többé. Azért nem kell kidobni egyik csomagot sem, csak szépen át kell őket csoportosítani. Ott lehet őket hagyni 1-1 állomáson, és feladni fénypostával vissza a Földre. Ez jó ideig tart majd, de az új ruhák sokkal jobban fognak állni rajta, és sokkal jobban fogja érezni magát a bőrében.

Csak azt nem tudja mikor érkezik meg. Reméli, hogy nagyon soká, mert ha nem láthatóan, de már halványan van mellette egy útitárs. Most még csak egymás mellett ülnek. Együtt utaznak. Kicsit beszélgetnek, kicsit fogják egymás kezét, kicsit csókolóznak. De szépen lassan egyre közelebb jutnak a célhoz, lassan megérkeznek együtt valahová, ami talán valamiy olyasmi mint a Hold…