Fél 5 van.

Hónapok óta nem sírtam, ma mégis megtörtént.

Még sosem volt eddig életemben ennyire érthetelen dolog, mint te vagy. Senki sem volt még ennyire távol tőlem, és mégis annyira közel, hogy érezzem, a hiányát.

Valamit ismét elvesztettem, vagyis inkább valakit. Emlékeimből próbálom felidézni az arcodat, és meg is van. Csütörtök hajnalban...

Már jó ideje töröm azon a fejem, hogy mi is ez az egész dolog köztünk. Ahhoz túl kevés, hogy nevezzem valaminek, ahhoz meg sok, hogy ne mondjam rá, hogy semmi. Valamilyen köztes állapot ez, amiben nem vagyok önmagam. Nem tudom miért vagy rám ilyen hatással? Egyszerűen leblokkolok, ha kettesben vagyunk. Nem találom a helyem, a szavakat, és inkább csak innám a tiedet, de te sem beszélsz. És annyira jó lenne végre egyszer úgy veled lenni, hogy elvarászoljalak, mert tudom, hogy képes lennék rá.

Azt mondtad nem passzolunk össze. Vicces, mert én is erre jutottam. Valami oknál fogva mégis őrülten vonzódom hozzád. És ez az érzés megőrjít, mert tudom, hogy elmész, és valószínűleg nem látlak soha többé...

És nem jön többé mosolyogva,(lábát húzva) puszit adni a homlokomra...

Jöhet még egy menta tea?