6 óra.

Délután 3 óta várom, hogy elkezdjen esni. De az időjárás volt annyira jófej, hogy megvárta, amíg elindulok haza... Kegyes volt velem. Mert azt hiszed a szakadó esőben állni jó. Mert majd megtisztít. Fenéket! Nem fog soha semmi.

Nem tudok sírni. Pedig annyira szeretnék! De nem megy. Csak belül zokogok egész nap. És ez a legrosszabb, mert nem könnyebbülsz meg. Csak sajnálod magad, és várod, hogy vége legyen. Hogy elmúljon. Mert el kell múlnia. Mert ha nem, akkor beledöglesz. De annyi mindent túléltél már, ezt is túlfogod. Talán. Ha nem, majd elmenekülsz... Vagy maradsz. Csak, hogy legalább lásd. Csak, hogy félvállal átöleljen, te meg adj neki egy puszit mert addig is a közeledben van. Szánalmas? Lehet. De legalább vannak érzéseim... Nem érdekel mit gondolsz. Felvállalltam. Bántsatok csak nyugodtan. Fogalmatok sincsen mi van bennem.

Nem tudom lehet-e szomorúbb zenét hallgatni. És lehet-e többet inni, mint amennyit én iszom két hete. És lehet-e többször vágyni arra, hogy olyan állapotba kerülj, hogy ne tudj gondolkodni... Mert minden egyes józan pillanatod arról szól, hogy miért vagy ekkora barom? Hogy egyszer az életben miért nem volt benned tartás? Hogy egyszer az életben miért nem tudtál gondolkodni? Hogy miért nem tudtál hazamenni aludni? Hogy miért nem tudtál nemet mondani? Hogy miért voltál ekkora hülye? Hogy miért nem tudtad csak egyszer nem elcseszni?

Ha most itt lennél, csak annyit tudnék mondani, hogy sajnálom...

Ma is megkaptam, hogy nem tudom mit akarok. De tudom. Nagyon jól tudom, mégis mindig az ellenkezőjét teszem. Rengetegszer tudom, hogy ha belekezdek valakivel valamibe, az mennyire lehet életképes. Csak elnyomom. Megmagyarázom magamban, hogy ez most más, aztán meg nevetek csak rajta. Vagy szenvedek, mint tavaly nyáron... pedig arról tisztán tudtam, hogy nem gondolhatom komolyan.

Nem ismerlek téged sem. De egy valamit tudok, és persze ez csak az én oldalam... Tudnálak szeretni. Úgy szeretni, ahogy talán egyszer szerettem... Amikor még elhittem, hogy létezik egyáltalán a szerelem. Mert már nem hiszem el. Vagy ha igen, akkor az nem velem történik meg. Mindig rettegek, hogy többé nem leszek szerelmes. Illetve attól rettegek, hogy nem találok olyat, ak engem is szeret... És lassan beigazolódni látszik ez is... (De nem baj, mert így az enyém marad. Az én szerelmem lesz, amihez csak én kellettem, senki más. Független tőled, a körülményektől, az időtől. Csak az enyém. Nem szennyeszi be senki, és semmi.)

Nem baj. Kell ez is. Tanulok ebből is. Ha nem halok bele, márpedig nem fogok...