Csukott szemmel mosolyogni...

Emlékszem egy Ákos szövegre,  miszerint kiírlak magamból....

Ezt akarom most megtenni. Csak nem is tudom pontosan mit érzek. Csak kapaszkodom szépen az elmúlt emlékekbe, és azt gondolom milyen jó is lenne együtt. Tényleg! Milyen is lenne? Nem tudom. Azt nem tudhatom, hogy a lassan fél éve tartó egyedüllét alatt milyenné váltál? Nem tudom mit gondolsz rólam, a kapcsolatunkról, az elmúltról,és az eljövendőről? Tudom viszont, hogy én mit változtam, mit érzek másképpen, és miket sikerült megértenem, megtanulnom az elmúlt időszakban.

Azt is tudom, hogy milyennel látlak most téged. Egy olyan fiúnak, aki mellett az lehetnék, aki akarok lenni. Olyan voltam úgy egy-másfél éve. Szerettem azt a légkört, ami körülvett téged. A könyveidet, a cd-jeidet, a ruháidat, az illatod, a családodat,a  barátaidat, a várost, ahol éltünk.

A város. Vajon miért van, hogy akárhányszor eszembe jut, elszorul a szívem,és könnyek szöknek a szemembe? Vajon annyira boldog voltam ott? Határozottan igen. Akkor nem tűnt fel. De most, hogy hiányzik, megtanultam értékelni az ott történt dolgokat. Megtanultalak értékelni. A múltban, és  így a jelenben is. És ez az érték óhatatlanul homályosul, mert már nem emlékszem rád. Nem emlékszem milyen volt mikor a várban sétáltunk, és arra sem amikor „kell a balhé?-t” játszottunk a Bárkában...

Fáj a szívem, és legszívesebben kitépném, hogy megmutathassam neked milyen kicsi darabokból áll. 

 Úgy szeretnék már túlleni rajtad. De valamiért nem megy. Sajnálom magam. Hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a bánat, hogy szomorú zenéket hallgatok, és világfájdalom kifejezés ül az arcomon. Máskor meg mosolygok,és úgy érzem magam, mint egy őrült. Nem találom, hogy merre kellene indulnom. Egy ideig elfogadtam, hogy nélküled kell menni tovább,de könnyű volt úgy, hogy volt mellettem valaki. Akiről azt hittem, hogy pótolni fogja a hiányt, amit hagytál magad után. Mert maradt valami, amit egyelőre nem akarok másnak adni. Folyton rajtad jár az eszem, leslek az utcán, és az iwiw-en...és nem akarlak elfelejteni.

Szerettelek volna visszakapni. Szerettelek volna meggyőzni, hogy higyj nekem, mert most minden más lesz. Szerettem volna rád zúdítani az összes szeretet,ami bennem van. Ehelyett most is sírós zenét hallgatok,és írom az én snassz kis levelemet neked. Összeszedetlen,és biztos szánalmas is. De te tudod, hogy sosem tudtam írni. Mindig mások szavain keresztül próbáltam megmutatni mit érzek. Hát ezek most saját szavak, saját érzések, saját fájdalmak....amikhez már tudom nincs közöd,mégis tudnod kellene róla...hogy van egy lány,aki szeret téged, teljes szívéből. De majd elmúlik, és biztos tovább is lépek, csak mikor? Már ideje lenne! Mert olyan rég volt már amikor pontosan tudtam, mit érzek. És bele akaratlak írni magamba...