Üres a lépcsőház... még sötét van. Utcai fény világít be a kis ablakon, valaki horkol a második emelet környékén, én pedig a lépcsőn ülve sirdogálok halkan.

Hogy jól vagyok-e? Nem. Vannak már jobb napok, de alapvetően a helyzet sokat nem változott. Annyival könnyebb csak, hogy nem látlak. De azért el kell hitetnem, hogy minden rendben. Magammal leginkább... És persze nem sikerül. Nevetséges az egész. Mitől lennék jobban? Hiszen ez a dolog nem múlik el magától. Majd jön valaki más, akiért lehet rajongani,és akkor egyszer csak azt érzem, hogy vége van, hogy elengedtem. De most még a kínos kérdéseknél nem tudok a szemedbe nézni. Csak rávágok valami hülyeséget... Jól vagy? Igen. És sokat dolgozom, és nem randizom,és nem miattad vagyok itt, mert csak most esett le a hülye facebook státuszod. Én azt hittem az az előző estéről szólt. És mikor leesik egyszerre szánalmasnak éreztem magam. Pedig teljesen kiakadtam, hogy akkora ez a város, miért kell pont veled találkoznom.

Egyébként meg tudnám miért érdekel, hogy hogy vagyok? Mondjuk ha belegondolok engem sem érdekelne. Szerintem nem is beszélnék magammal. Pedig mostanában már szoktam. Utólag borzasztó okos vagyok... és jónéhány átzokogott éjszaka után eljutottam odáig, hogy képes vagyok józanon is megbírkózni az estékkel. Veletek, a vendégekkel, veled és magammal...