Hogyan kellene jól kezelnem egy olyan helyzetet, amit már nagyjából 7 éve nem tudok kontrollálni. Fejet hajtok hát a sors előtt.

De mindenek előtt talán tisztáznom is kellene mit akarok?

Semmiképpen sem akarok sérülni. Életemben először felfogtam, hogy most még van esély arra, hogy kihátráljak, még mielőtt belédszeretek. Ha ez nem történik meg, akkor bizony én leszek az aki olyan erővel csapódik a földhöz, mint amekkorával te csapódtál pár hónapja. És tudom, hogy szép dolog a repülés, de most túl közel van a föld, ahhoz, hogy el tudjam hibázni.

("A repülésnek is megvan a maga művészete, vagyis inkább fortélya. Abban rejlik, hogy megtanuld magad a földre vetni, és elhibázni azt. Válassz ki egy derűs napot, és próbálgasd. Az első rész könnyű. Mindössze annyi kell hozzá, hogy képes legyél teljes súlyoddal a földre vetődni, azzal az elhatározással, hogy nem baj, ha fájni fog. Ugyanis ha nem sikerül elhibázni a földet, akkor fog. A legtöbb embernek nem sikerül, és ha tényleg lelkiismeretesen próbálkoznak, egyre valószínűbbé válik, hogy úgysem sikerül. Tehát inkább a második rész, az elhibázás nehéz. Az egyik probléma az, hogy teljesen véletlenül kell elhibáznod. Semmi értelme szándékosan próbálgatni, mert úgysem sikerül. Az a lényeg, hogy félúton valami hirtelen elvonja a figyelmed, és ne is gondolj tovább a zuhanásra vagy a földre, vagy arra, mennyire fájdalmas lesz, ha mégsem hibázod el. Közismerten nehéz dolog nem gondolni erre a három dologra, a rendelkezésre álló egy röpke másodperc alatt. Emiatt nem sikerül sokaknak, akik örökre csalódnak ebben az egyébként mókás és igen látványos sportban.„) 

Ahogy mondtad, mindig eljátszuk ezt időről-időre. Miért? Nem tudom mi értelme? Mert az én életem igenis fekete, vagy fehér! Vagy benne vagy, vagy nem. Ebben a játszmában nincsenek megtartható határok. Annál mindig is jobban vonzódtam hozzád, (és ez most nem a testiségről szól) hogy csak úgy tekintsek rád, mint egy barátra. Nem megy. Nem tehetek róla, ezért változtatni sem tudok rajta.

Persze most győzködöm magam, hogy az idő majd mindent megold... De nem fog. Egyetlen esélyem van a túlélésre: gyorsan elfelejtem ezt a pár hetet, meg beszélgetést, meg kávét, és duna-parti sétát, és vacsikat,és...... túlteszem magam ezen is. Menni fog. (sajnos)

És egy reggel úgy kelek majd fel, hogy nem fogsz hiányozni.