Talán máshol kéne lenni,

az élet belső oldalán.

Ha lépek egyet,

te is léphetsz egyet igazán…

Ja, hogy egy hete nem beszéltünk? Na és miért? Annyira szeretném megtudni az okát. De te nem mondod, én meg csak állok tátott szájjal,és megdöbbenve pislogok.  Annyira érthetetlen ez az egész. De nem is tudom mit vártam…

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem is hiányoztál, inkább csak a megdöbbenés volt, ami megzavart. De túl leszek ezen is. Holnap majd ismét a szemedbe nézek, mikor nézel, és mosolyogni fogok, mint eddig. Csak belül változnak a dolgok. Elmúlnak kedves érzések, megcsúnyulnak az emlékek, és csak a rossz szájíz marad. Az, hogy velem is ugyanúgy beszéltél, mint mindenki mással… Csak most azzal a különbséggel, hogy én nem szolgáltam rá! (ugyanúgy, mint sokan mások).

Hasznomra válik ez is. Igazán nem vártam mást tőled…de azért ezt nem gondoltam, hogy csak úgy lazán, semmi magyarázkodás nélkül fogod magad, és lelépsz…

Tulajdonképpen jól is esik sajnálni magam egy picit. Elővehetem a szomorú zenéimet, fekhetek az ágyamban a plafont bámulva, és járkálhatok az utcán egyedül, kiborulva... (de közben mosolygok, mert tudom végre mi a jobb. Ami előtted volt...)